Page Text: Edoardo Sanguineti: Négy haiku, Dupla haiku Terebess Gábor fordításai
Napút, 2010. május - XII. évfolyam 4. szám, 80. oldal
Haiku életfogytig, Tiszaörvény és Budapest, 2013
Napút, 2013. december - XV. évfolyam 10. szám, (Hetvenkét jeles hetvenes), 60-62. oldal
Két haiku - két zen történet
Napút, 2014. március - XVI. évfolyam 2. szám, 19. oldal
Interjúk és más egyebek Interviews
Csoma Áron: BUDDHA TANÍTVÁNYA PESTEN (Igazság, 1990. november 29.)
Antal Anikó: FÓTI BAMBUSZOK (Népszabadság, 1991. július 26., 9. oldal)
„Egy mátyásföldi családi ház kertjéből a Fóti Gyermekvárosba 'költözött át' Kelet-Európa talán legnagyobb élő bambuszgyűjteménye, 80 különböző örökzöld lomblevelű, a pár centis törpétől az öt méteres növésben levő óriásig... az adományozó Terebess Gábor...”
APROPÓ: ÁLMODOZÁS (Riportfilm-sorozat (14/ 1. rész, 1991, 60')
Részlet: Kepes András interjúja Terebess Gáborral
Pesti Hírlap, 1. (152.) évf., 182. szám, 8. oldal, 1992, szeptember 15.
A Magyar—Kínai Baráti Társaság holnap este fél 6 órakor Terebess Gábor előadására hívja azokat, akik érdeklődnek a zen buddhizmus iránt.
Előadásának címe: „Mindennapi élet a 60-as években egy zen buddhista kolostorban”.
Helyszín: a Nemzetek Háza (VII., Városligeti — volt Gorkij — fasor 45.).
Balassa Tamás: „EVŐPÁLCÁT ÁRULOK ÉS NEM ILLÚZIÓT” (Somogyi Hírlap, 1993. március 27.)
Bényeiné dr. Himmer Márta és dr. Szigetvári Tibor: BOROSTYÁNKEDVELŐK, FIGYELEM!
(Kertbarát Magazin, 1994/4, 62. oldal, Kertészet és Szőlészet, 1994/51-52, 16. oldal)
„Az ország első komoly borostyángyűjteményét a borostyánkedvelő Terebess Gábor hozta létre Budapesten. Az ő segítségével indult fejlődésnek a Soroksári Botanikus Kert faj- és fajtagyűjteménye, két évvel ezelőtt.”
Zentai Mari riportjából Kepes Andrással (Kurír, 1994. június 2.)
„- Tavaly jártam önnél, akkor még nem volt itt ez a kő Buddha-fej. Jól emlékszem?
- Három napja került hozzám. Elég különös történet, elmesélem. Hosszú évek óta vágytam egy kő Buddha-fejre, Japánban láttam ilyet valahol, benőtték a növények. Amikor tavaly Szepes Mária néniről készítettem portréfilmet, neki is meséltem erről az álmomról. Azt mondta, ez nagyon egyszerű: „Be kell hívni”. Vágyakozni kell rá. Először erősen, aztán lemondóan, és meg fogom látni egyszer csak ott lesz előttem, mintha rám várna. Én ezen persze mosolyogtam, de egy-két héttel később Londonba utaztam LeBoyer doktorhoz interjúra, és ahogy beléptem a lakásba, földbe gyökerezett a lábam. Ott állt velem szemben a Buddha-fej. Szerepelt is az interjúban. Elmeséltem LeBoyernak a történetet, aki mondta, hogy tud egy régiségkereskedést Londonban, ahol vehetek ilyet, negyvenezer fontért... Ekkor indult meg bennem a lemondó vágyakozás, ahogy Mária néni előírta. Három nappal ezelőtt aztán vendégségben jártunk Terebess Gábor barátomnál, aki ötvenedik születésnapját ünnepelte. Gábor művészettörténész, író, kerámikus, üzletember és - tudomásom szerint - az első kelet-európai, akit közel harminc éve egy zen mester Japánban tanítványává fogadott, vagyis felavatott zen buddhista szerzetes. Ahogy az utóbbi időben szinte mindenütt, itt is szóba került régi vágyam, a kő Buddha, mire Gábor körbevezetett fantasztikus mátyásföldi japánkertjén, majd a ház egyik sötét pókhálós bemélyedéséből kiemelt egy kő Buddha-fejet. „Évek óta nem találok helyet neki, nyilván rád várt - mondta - ez a tiéd!” Igazi zen történet: Gábor születésnapja alkalmából ajándékot ad. Először kínosan feszengtem, szabadkoztam, hogy nem fogadhatom el, de aztán eszembe jutott a zen anekdota, amit Gábortól tanultam. Úgy szól, hogy a tanítvány elmegy a mesterhez születésnapjára, és szabadkozni kezd, hogy nem hozott ajándékot. - Tedd le! - feleli a mester. - De, mondom, hogy nem hoztam semmit - szorong tovább a tanítvány - Jó, akkor cipeld! - válaszolja a mester."
Révész Katalin: AZ ELÉRHETETLEN VONZÁSÁBAN (Tér és rend, 1996. 1. sz. 41-43. old.)
„A Távol-Kelet egzotikumának, vonzásának egyik titka a számunkra elérhetetlenül egyszerűnek és hétköznapinak tűnő dolgokban: a továbbélő tradícióban rejlik. Napjaink változó, ingerküszöbünket szaggató világából belépve egy japáni kertbe azt a magabiztosságot érezzük, mely csak a meg nem vásárolható, nem jelenben élő, nem mulandó dolgok sajátja. Mégsem kell szent borzongással, komolykodva feszengnünk. Természetes, oldott a hangulat. Mint ahogy az is magától értetődő, hogy Budapesten is találkozunk ilyesmivel.
Házigazdánk, aki zen-szerzetes, nem ragaszkodott a nagyjából tízféle japán zen-buddhista kerttípus egyikéhez sem. A kertet alkotója a zen merev szabályoktól mentes szellemében, szabadon valósította meg.
Ebben a hosszúra nyúlt hideg télben már régen nem láttam ennyi zöldet egyszerre. A kerítés telis-tele borostyánnal, s a kiskapun túl, csodák csodája, zöld bambuszerdő fogadott. A válogatott formájú és méretű kövekből kirakott kis utak rajzolata igen változatos. A házat körülölelő 300 négyszögöles kert több kisebb egységre tagolódik: a füves „játszótérre”, a pihenőrészre az eredeti, gránittömbből faragott kőlámpással, ülőpaddal és sziklakerttel szegélyezett tavacskával, a ház mögötti fűtetlen „télikertre”, melyben japán naspolya terem nyaranta bőségesen olyan különleges bambuszfajták társaságában, mint a Buddha hasa, vagy a Nyílbambusz. Az üvegházból talpfákból kirakott keskeny út vezet át a kocsibejáróhoz és a bejárat melletti gyógynövényekkel teli kis haszonkerthez.
Mit fejeznek ki a szabadon együtt lélegző növények?
„Azt szeretném, hogy a gyermekeim is lássák, mennyire változatos ez a világ, és mennyire egy” – magyarázza a kert gazdája."